Szanszkrit alanyeset, tőalak és modern nyelvi alakok

Általánosan bevett szokás az, hogy ilyenkor a szótövet használjuk, egyrészt azért, mert ez általában egyszerűbb, rövidebb az alanyesetnél, másrészt – főképp - pedig azért, mert a szótő az, amit egy szótárban meg lehet találni. Ráadásul a szanszkritban igen gyakori összetett szavakban is jobbára tőalakban szerepelnek a szavak. Ezenfelül a szótő nagyon gyakran megtalálható más ókori és modern indiai nyelvekben is (néha teljesen változatlan formában), a szanszkrit alanyeset-végződés azonban nem található meg ezekben a nyelvekben. Én is azt szorgalmazom és igyekszem a honlapon is terjeszteni, hogy lehetőleg mindig a szótövet használjuk. Van azonban néhány eset, ahol – több-kevesebb jogalappal – már az alanyeseti alak terjedt el a nyugati használatban, és fölösleges (vagy épp egyenesen zavaró) volna a szótő használata mellett kardoskodni.

Ilyesmi általában bizonyos fajta szótöveknél szokott előfordulni. A szanszkrit szótövek elég nagy része magánhangzóra végződik, és ilyenkor egyszerűen hozzáilleszthető egy alanyeset-jel. A mássalhangzóra végződő szótövek néhány csoportja esetében viszont az alanyeset (a szanszkrit hangtani szabályok miatt) úgy alakul ki, hogy maga a szótő vége alakul át valamelyest, és ez magában rejti a káosz magjait. Tudniillik az újind nyelvekben ezek a szavak nem tőalakban, hanem a szanszkrit alanyeset alakjában jelennek meg, és ha indiai szerző ír angolul, hajlamos így használni őket. Máskor viszont éppen azért van szükség arra, hogy az alanyesetet használjuk nyugati nyelvű szövegben, mert meg kell különböztetnünk ugyanannak a szónak a különböző nemű alakjait.

Lássunk most néhány példát a különböző fajta szanszkrit szótövekre, és arra, hogy ezek hogyan érintenek minket.

-a végű szótövek

• ezek a leggyakoribb szótövek, és általában semmi gond nincsen velük. Hímnemben -asz lesz a végződésük (bár az sz hang aztán tovább alakulhat mássá), nőnemben -á (ritkán -í), semlegesnemben pedig -am.
• nőnemű nevek, illletve nőnemben mást jelentő köznevek esetében a szótárban is külön szerepel a nőnemű alak, szanszkrit összetételekben is ez használatos, és mindenképpen így – nőnemű végződéssel – kell őket írnunk magyarul is.
• a szóvégi rövid a a modern észak-indiai nyelvekben eltűnik, ezért előfordulhat, hogy ugyanannak a szónak mássalhangzó-végű és a-végű alakjaival találkozunk különféle forrásokban (pl. Ganésa – Ganés (Ganesh), Bhárata – Bhárat (Bharat), avatára – avatár (avatar), stb.). Lásd még: Szanszkrit és modern kiejtés. Ezek közül – hacsak nem kifejezetten modern kontextusban szerepel a szó (pl. személynév kortárs regényben) – mindenképpen az a-végű, szanszkritos alak az ajánlott.
• dél-indiai nyelvekben viszont gyakran megmarad a semlegesnem -am végződése, és gyakran előfordul, hogy ugyanannak a szónak a-végű illletve am-végű alakjai is előfordulnak nyugati szövegben (pl. linga – lingam, gópura – gópuram, stb.). Ezek közül az alakok közül elvileg korrektebb – áttekinthetőbb – lenne, ha magyarul mindig az a-végű szanszkrit alanyeseti alakot használnánk, de néha az am-végű alak annyira elterjedt már angolul (és gyakran magyarul is), hogy kár lenne megváltoztatásával próbálkozni.

egyéb szabályos szótövek

• az alábbi hosszadalmas lista a sajátos szabályok szerint működő szótövekkel foglalkozik. Ettől azonban nem kell nagyon megijedni, és ne juss arra a tévkövetkeztetésre sem, hogy ők dominálnak.
• a szanszkrit névszók igen nagy része általános szabályok szerint – a fent részletesebben leírt a-tövekhez hasonlóan - ragozható, és ezek ragozása nem érinti azt, aki csak azért foglalkozik a szótövekkel, hogy kiigazodjon a szanszkritból importált szavak dzsungelében.

an (-á, -a) végű szótövek

• az ilyen tövű szavakban általában az -an, -man vagy -van ősi főnévképző található meg. Ezek szanszkrit alanyesete hímnemben -á, semlegesnemben -a (ezzel a képzővel nőnemű főnév nem képezhető).
• a leggyakoribb példa erre a csoportra a karman szó, amely nyugaton elsősorban a semlegesnemű alanyesetet megőrző karma alakban terjedt el. A következetesség kedvéért ajánlatos minden ilyen szót tőalakban, tehát -an végződéssel használni, ám a karma már-már magyar szónak tekinthető, és ezért tökéletesen elfogadható ebben az alakban. (A hasonló és hasonlóan elterjedt dharma szó viszont így pontos: ez a gyakoribb tőalakja. A dharman tő szintén létezik, de ritkább és archaikusabb.)
• a másik gyakori eset az, ha ilyen végződésű hímnemű személynevek kerülnek szóba. Lehetnek ezek istenek és mitológiai személyek nevei, de modern személynevek is. Ha kortárs indiai szerző művében találkozunk velük, akkor az ókori nevek is gyakran alanyeseti alakjukban szerepelnek, mivel a mai észak-indiai nyelvekben így használatosak ezek a nevek. Nekünk nyugatiaknak történelmi és mitológiai kontextusban mindenképpen a szanszkrit szótövet érdemes használni, modern kontextusban viszont természetesen a modern alakot.
• klasszikus nevek például: Visvakarman isten (alanyeste: Visvakarmá), Púsan isten (alanyesete: Púsá), stb. Modern nevek például: igen gyakori indiai személynév-összetevő a Sarmá (angolos: Sharma, tő: sarman) és a Varmá (Angolos: Varma, tő: varman) szó – ezeket modern személynevek esetében az alanyeset magyaros vagy angolos átírásával használjuk (pl. Vrindávanlál Varmá / Vrindavanlal Varma – hindí író), régiek esetén viszont csakis a tőalak magyaros átírásával (pl. Visnusarman – egy mesebeli pap).
• különleges eset a szanszkrit brahman szó, amely semlegesnemben (brahma) egy elvont erőt, elvet jelent, hímnemben (Brahmá) viszont a teremtő istent. (Lásd még: Brahmá és hasonszőrűek.) Ajánlatos tehát, hogy az isten esetében a hímnemű alanyesetet használjuk (ráadásul nagy kezdőbetűvel), a fogalom esetében viszont a tőalakot. Szintén elfogadható – amennyiben következetes – az a megoldás is, hogy mindkettőnél a tőalakot használjuk, és csak a kis és nagy kezdőbetűvel teszünk köztük különbséget.
• egy másik kivétel a szanszkrit rádzsan szó, amely a mai népnyelveken keresztül a rádzsá alanyeseti alakban került be az angolba, azonban magyarul már rádzsa alakban terjedt el, és – hacsak nem nyelvészeti fejtegetésről van szó – fölösleges a tőalakot forszíroznunk ehelyett. (Érdekesség viszont, hogy ha már a mahárádzsa összetételben szerepel ez a szó, akkor valóban ez a helyes szótő. Az -an végű szótövek összetételben -a végződéssel szerepelnek, n nélkül.)

-in végű tövek

• ezek általában az -in, -min, -vin képzőbokor valamelyik tagját tartalmazzák, és az -an tövekhez hasonlóan viselkednek: hímnemű alanyesetük (és mai alakjuk) -í végződésű. (Semlegesnemű alanyesetük megegyezik a tőalakkal; nőnemük -iní végződéssel jár, amelyet átírásban is mindig megtartunk.)
• két közismert szó ebből a táborból a szvámin és a jógin. Szerintem ezeket a tőalakokat csak akkor érdemes használni, ha a nyelvi precizitás fontos. Egyébként magyar szövegbe a szvámí alakot ajánlom (de mindenképpen hosszú í-vel, tehát a modern nyelvi forma pontos átírását), a jógin esetében pedig még egy lépéssel tovább menve a jógi (rövid i) alakot, mivel ez már-már magyar szónak tekinthető, és angolból került hozzánk.

-at (-án, -ant) végű szótövek

• ezekben a szavakban jobbára az '-os/-es/-ös’ jelentésű szanszkrit -vat vagy -mat képző található meg. Alanyesetük hímnemben -án, semlegesnemben -at (tőalak), nőnemben pedig -atí. Külön durvaságuk, hogy van egy úgynevezett erős tövük is, amely bizonyos esetvégződések előtt használatos; ez az -ant végű tő.
• az ilyen végződésű szavak nyugati nyelvekben elég sokféle alakban jelennek meg. Célszerű volna a lehető leggyakrabban az -at szótövet használni, illetve nőnemű nevek esetén az -atí végződést. Modern nyelvekből azonban jobbára -án alanyeseti végződéssel jönnek át hozzánk a hímnemű nevek (és modern kontextusban így is helyes használnunk őket); egyes indológusok – főleg régebbiek – pedig az -ant erős tövet használják írásaikban.
• Hanumán isten neve például már teljesen rögződött ebben az alakban angolul és magyarul is, tehát nem érdemes, bár helyes, a Hanumat tőalak használata (viszont a zűrzavar csökkentése végett kerülendő a Hanumant erős tőé). A bhagavat (‘magasztos’) szó szent emberek gyakori titulusa Indiában, és modern kontextusban (pl. Oshóról, Sai Babáról beszélve) jobb, ha a modern nyelvekből érkező bhagaván alanyeseti alakot használjuk; ókori kontextusban (pl. Buddha életéről szólva) viszont mindenképpen a bhagavat tőalak ajánlott.
• nőnemű szavaknál (pl. Szaraszvatí istennő) természetesen megtartandó a nőnemű végződés – ilyen esetekben a szótárakban és a szanszkrit összetételekben is ez az alak szerepel. (Nem árt tudni, hogy Párvatí istennő neve viszont nem ezt a képzőt tartalmazza.)

ri (hangzó r) végű tövek

• ha kész voltál ennyire belemélyedni ebbe a cikkbe, akkor nyilván amúgy is tudod, hogy a szanszkrit nyelvnek van magánhangzóértékű r hangja. Ezt a legtöbb modern észak-indiai nyelvben ri-nek ejtik ki, és a latinbetűs átírás is jobbára ezt tükrözi (a legtöbb déli modern nyelv viszont általában ru-nak ejti ki ezt a hangot).
• Szótő végén leggyakrabban akkor fordul elő ez a hang, ha a -tri képzőt tartalmazza a szótő, amely igéből a cselekvőt jelölő főnevet állítja elő (pl. magyarul a ‘csináló’, ‘tudó’, stb.). Ha egy szótő erre a hangzó ri hangra végződik, akkor alanyesete hímnemben -á lesz, nőnemben pedig -á vagy -rí (mássalhangzó r és hosszú í); semlegesnemben maga a hangzó ri az alanyeset végződése.
• Modern nyelvekből gyakran alanyeseti formájukban kerülnek hozzánk ezek a szavak, egyes (főleg régebbi) indológusok pedig, legalábbis a hímnemű szavaknál, átírásban gyakran az -ar végződést használták (amely szanszkritul a megszólító eset, viszont előnye, hogy első látásra is jobban különbözik a -rí végű nőnemű alaktól). Így tehát Szavitri napisten nevét én ebben az alakban javaslom használni, de találkozhatunk vele Szavitá (angolosan: Savita) alakban, illetve Szavitar formában is. Az ő leánya, Szávitrí, magyarul így helyes, azonban angol átírásban már nem különböztethető meg a Szavitri név ékezet nélküli angolos átírásától.

Egyéb sajátos tövek

• van még néhány, kevésbé gyakran előforduló tőfajta, ami furcsaságokra képes alanyesetben, és ezért többféle átiratban fordul elő latinbetűs nyelvekben.
• az -asz végű tövek hím- és nőnemű alanyesete például -á végződést kap (a semlegesnem pedig -asz marad alanyesetben). Ez azért vezet káoszhoz, mert modern nyelvekből ismét csak az -á végű alanyeset kerül át az angolba, ahol azonban persze csak rövid -a van, viszont az angol többesszám jele -s, tehát egy idő után már senki nem tudja, hogy amit éppen lát, az egyes vagy többes szám, alanyeset vagy tőalak. Például az apszarasz (kb. ‘nimfa’) szót magyarul mindenképpen így helyes használni (többes száma: apszaraszok; helyes angol egyes száma apsaras, angol többes száma apsarases), azonban modern indiai szerzők angol szövegeiben gyakran az apsara szerepel egyes számú értelemben, és az apsaras többes szám gyanánt.
• azok a ritka szótövek, amelyeknek végén cs, dzs, h, vagy hehezetes mássalhangzó áll, varázslatos átalakulásokon mennek keresztül. Minden ilyen esetben a szótő használatát ajánlom magyar (vagy angol) nyelvű szövegben, de a szófejtők ilyenkor mindig feltüntetik az alanyesetet is.
• van persze még néhány további extrém eset (például az -ancs és a -vánsz végződésű tövek), amelyekkel csak rendkívül ritkán lehet nevekben találkozni.