Ma, amikor a virtuális világfalu már-már valósággá vált, és a tényleges utazás is egyre kevesebb akadályba ütközik, egyre gyakrabban bukkannak fel az India iránt különösebb érdeklődést nem tanúsító ember mindennapi életében is újonnan hozzánk érkező ind szavak és kifejezések. A magyarul könnyen kiolvasható, és mégis a teljesen pontos kiejtésre vonatkozó információt is megadó átírási megoldás az úgynevezett bővített magyar átírás. Ez azt jelenti, hogy egyes betűk alatt vagy fölött mellékjeleket találsz; ha azonban ezeket (a magyarban is használt ékezetek kivételével) teljesen figyelmen kívül hagyva egyszerűen józan magyar paraszti ésszel kiolvasod a szót, akkor máris nagyon közel jársz a helyes ejtéshez.

Az indiai ételek "nevezéktana" lényegében egyszerű, ugyanis a legtöbb étel neve a fő alapanyag megnevezéséből áll, dekorálva vagy a másik fő alapanyaggal, vagy az elkészítési mód nevével – esetleg mindkettővel. Nem túl sok tipikus alapanyag és készítési mód (vagyis főzési technika és fűszerezési stílus kombinációja) nevének megtanulásával az indiai étlapok nagy része érthetővé válik. Az indiai konyhára kevéssé jellemző az a magyar (európai) szokás, hogy viszonylag kis számú "hivatalosan elismert" ételféleséget ismerünk, amelyeknek szigorúan kötött (bár gyakran régiónként, családonként eltérő) receptúrájuk van. Vannak ugyan bevett stratégiák arra, hogy milyen alapanyag milyen jellegű fűszerezéssel a legélvezhetőbb, és létezik jónéhány nagyjából fix receptű "hivatalos" étel is, a leggyakoribb helyzet mégis az, hogy az étel nevéből elsősorban az derül ki, miből van – nem pedig az, hogy pontosan milyen ízű, milyen állagú lesz. Ez egyben azt jelenti, hogy az indiai kaja állandó zsákbamacska: a "tipikus indiai" íz számtalan variációjával találkozhatunk azonos nevű ételeket fogyasztva különféle éttermekben.

A szanszkrit erősen ragozó nyelv, amelyben a névszók nyolc különböző esetben állhatnak. Egy számunkra fontos érdekesség az esetekkel kapcsolatban az, hogy az alanyesetnek is van jele. Én a középiskolában azt tanultam, hogy a magyar nyelvben az alanyeset jele a semmi – szanszkritul azonban a legtöbb szóban a semminél több ez a jel. Magyarán: a szótő (és a szótári alak) nem egyezik meg a szó alanyesetével. Más eseteket nem úgy kapunk meg, mint magyarul (hogy az alanyesethez hozzábiggyesztjük a megfelelő ragot), hanem ha az alanyesetből indulunk, először el kell vennünk ennek az esetnek a jelét, és a megmaradó szótőhöz illesztenünk az esetragot. Többek között azért van erre szükség, mert a szanszkrit főnevek hím-, nő- és semlegesneműek lehetnek, és az alanyeset végződése (jobbára) a nyelvtani nemüket is elárulja. Ez azt eredményezi, hogy amikor nem-indiai – például magyar – nyelvű szövegben szanszkrit szavakat emlegetünk, választanunk kell, hogy az alanyesetüket, vagy pedig a szótövüket tüntessük fel.

A szanszkrit nevek szinte kivétel nélkül beszélő nevek, vagyis olyan szavak, amelyeknek értelme leírja a megnevezett személyt vagy fogalmat.

Ha Indiáról olvasunk vagy hallunk valamit, gyakran találkozunk a véda szóval, és az ebből képzett védikus jelzővel. A leggyakrabban olyankor, amikor indiaiak vagy magukat indiai vallási téren hiteles szószólónak beállító személyek beszélnek. Miről beszélnek ilyenkor? Sajnos két különböző – bár átfedő – dologról. Induljunk ismét a kályhától.

Indiáról, indiai filozófiáról, vallásokról beszélgetve gyakran felmerül a reinkarnáció fogalma. Ez a latin kifejezés szó szerint újratestesülést jelent; magyarul általában újjászületésnek (vagy – ennek meglévő értelmezéseit elkerülendő – újraszületésnek) szokás mondani. Beszélnek még magyarul lélekvándorlásról, amit – ma ritkán használatos – latin illetve görög kifejezéssel transzmigrációnak és metempszichózisnak is szoktak nevezni.

A régi indiai írások fő nyelve a szanszkrit – ennyit nagyjából tud mindenki (ne ismerd be, ha nem!). Először is tisztázzuk: nem szanszkrít, hanem rövid i-vel írjuk. Amikor máshogy akarjuk kifejezni azt, hogy „szanszkrit nyelven”, akkor általában úgy mondjuk: „szanszkritul” – a „szanszkritül” elvileg elfogadható (idegen eredetű vegyes hangrendű szavaknál megengedett az utolsó szótaghoz illeszkedés), de az indológusok valamiért nem így szokták mondani.

India hagyományos kultúrájának nyelve elsősorban a szanszkrit. A történelemmel, vallással, kultúrával kapcsolatos kifejezéseket európai szövegben általában a szanszkrit kiejtést tükrözve szoktuk megadni – én is ezt teszem az oldalaimon. Azonban nem árt tudatában lenni, hogy e kifejezések kiejtése a mai élő nyelvekben nem mindig azonos a klasszikus szanszkrittal – éppúgy, ahogy az olaszok sem úgy ejtik ki a latin szavakat, ahogyan Cicero tette valaha, vagy ahogy mi tanultuk az iskolában.