Rámájana és társai

A Mahábhárata (igen, A-Á-Á-A-A; nem „Mahábharáta” vagy más egyéb változat) valószínűleg a világ leghosszabb eposza. A hossz persze nem értékmérő – azért növekedhetett ekkorára ez a mű, mert a régi indiai költők általában nem személyes dicsőségre törekedtek, hanem gyakorta „szerényen” betoldották műveiket a nagy eposzba – nem csak akkor, ha ennek cselekményét részletezték, hanem akkor is, ha bölcselkedni támadt kedvük. A mintegy kétszázezer sor terjedelmű dinoszaurusz-költeménynek csak elenyészően kis része a tényleges cselekmény. Ennek főszereplői egy Bharata (három rövid A) nevű legendás király leszármazottai. A szanszkrit nyelvben a szótő megnyújtásával lehet főnevekből kapcsolatosságra utaló másik főnevet képezni – például személynévből az utódokét. Így a bhárata szó azt jelenti: Bharata leszármazottja. A mahá szó összetételek előtagjaként azt jelenti: nagy (ha nem összetételben állna, akkor mahat lenne a szótöve). Ez az összetett szó hiányol még egy harmadik tagot, amely azonban a költemény bevett nevének nem vált részévé; tetszés szerint kiegészíthető ilyesmivel: „harc”, „történet”, „vers”. Így a mű címének jelentése: „Bharata leszármazottainak nagy (harca/története/költeménye)”.

A Rámájana (Á-Á-A-A) a két hatalmas eposz közül a kisebbik. „Alig” ötvenezer sornyi terjedelmével még mindig jóval testesebb mondjuk az Iliásznál, de sokkal emészthetőbb a Mahábháratánál – és sokkal egységesebb is: szinte az egész valóban a saját cselekményéről szól. E cselekmény főszereplője Ráma királyfi – akit későbbi időkben (de az eposz magjának költésekor még biztosan nem) Visnu isten (hetedik) földi megtestesüléseként könyveltek el. A cím utótagja a szanszkrit ajana szó, amely ilyesmit jelent: menet, járás, megtett út, pálya. Az első szó végén és a második szó elején lévő rövid a összeolvad egy hosszú á-vá – így lesz a cím Rámájana – mondjuk „Ráma életútja”.

A Bhagavadgítá sokunk fülében ismerősen cseng (bár gyakran csak elharapott „bahavad gita” alakban). Eredetileg a Mahábhárata egyik hosszabb betétkölteménye ez, amelyben az egyik főszereplőnek, Ardzsunának, az ő kocsihajtójául szegődött Krisna isten fejti ki tanítását. Krisna is Visnu megtestesülése (a nyolcadik), és bár a hinduizmusnak nincs a Bibliához hasonlítható egyetlen (vagy akár legfőbb) szent könyve, a mai hinduk igen jelentős része tartja a Gítát az alapvető tanítások legjobb összefoglalásának. A bhagavat szó szanszkritul azt jelenti: méltóságos. Mivel az összetétel második tagja zöngés hanggal kezdődik, a szóvégi t is zöngéssé válik, ezért lesz belőle bhagavad. A gíta szó az „énekelni, recitálni” jelentésű igegyökből képzett múlt idejű melléknévi igenév, azt jelenti: „elénekelt” (ami el van énekelve). A szó végén azért hosszú az á hang, mert eredetileg ez a cím is pusztán jelzője még egy szónak. A Gítát műfajilag az upanisadok (lásd alább) közé szokták elkönyvelni, és ez a műfajnév nyelvtanilag nőnemű – a rövid a-ra végződő szanszkrit melléknevek nőnemben hosszú á végződést kapnak. Így tehát a mű címe: Bhagavad-gítá (upanisad), vagyis „A Méltóságos által énekelt (titkos tanítás)” – már-már bevett magyar fordításban: „A Magasztos szózata”.

Az Upanisadok (csupa rövid magánhangzó) már jó ideje hírnévnek örvendenek Európában is. Sajnos a huszadik század elején, amikor hozzánk került a szó, ez is áldozatul esett az önkényes magánhangzó-választásnak, és ma is sokan upanisádnak mondják és írják a szót – ez téves (és szintén téves a -szad végződés). Az „eredeti” upanisadok az időszámításunk előtti első évezred során keletkeztek (de upanisadnak kategorizált műveket jóval később is írtak, szinte napjainkig). Ekkor kezdett kibontakozni Indiában az a filozófiai irányzat, amelyet máig is a hindu filozófia legalapvetőbb gondolatának tartanak sokan: hogy az ember és a világmindenség végső soron egylényegű. Eredetileg upanisadnak csupán egy-egy nagyon velős mondatot neveztek, azonban ahogyan az ezek köré épülő tanok rögzített formát öltöttek, a teljes művek is az upanisad nevet kapták. Elsősorban erdei remeték voltak, akik elsőként foglalkoztak komolyan filozófiai természetű kérdésekkel, és próbáltak választ találni a nagy kérdésre (az élet, a világmindenség meg minden). Az ő tanítási stílusukra utal az upa-ni-sad szó: egy (a magyar igekötőkhöz hasonló) előképzőkkel ellátott igető ez, jelentése: (valaki) mellé leülni – bizalmas közelségbe letelepedni. (Maga a „leülni” jelentésű igegyök helyesen szad, azonban a szanszkrit hangtan szabályainak megfelelően az i-re végződő igekötő után sad lesz belőle.)