Véda, védák, védikus

Véda – ez a szó szanszkritul tudást, szűkebb értelemben pedig látáson, személyes tapasztaláson alapuló tudást jelent (a szó gyöke nyelvtörténetileg rokonságban áll a latin video és az orosz vigyety szavakkal, vagyis az európai nyelvekben ugyane szó elsősorban a „látás” értelmében maradt meg, bár a német wissen és az angol wise őrzi a gyök „tudás” jelentését is). Ezzel a névvel illették a mai Indiába valamikor az i.e. II. évezred során bevándorló nomád árják a szent szövegeik gyűjteményét. Ezek különféle himnuszokból, énekekből álltak, amelyeket a risi (kb. „bölcs”) vagy kavi (későbbi nyelvben egyértelműen „költő”, ekkor még inkább „látnok”) névvel illetett, funkciójukban táltoshoz hasonló személyek költöttek. Ezek az énekek – melyeknek neve szúkta, „szépen mondott” – igen sokféle témáról szóltak. Nagy részük a kor valamelyik istenét magasztalta – esetleg több istent együtt -, és kérte arra, hogy védelmezzen, segítsen, adjon száz tehenet, száz fiúgyermeket, százéves életet, stb. Mások varázsénekek voltak betegség gyógyítására, vagy éppen rontás, szerelmi bűbáj előidézésére. De akadt filozofáló, nagy kérdéseket boncolgató ének is, kesergő is, legenda-feldolgozás is.

E himnuszokat idővel szanhitákba, gyűjteményekbe rendezték, amelyeket az egyszerűség kedvéért nyugaton könyvekként szoktunk emlegetni. Nem árt azonban tudni, hogy ezeket eleinte szigorúan csak emlékezetben őrizték, még hosszú ideig akkor is, amikor egyéb szövegek irásbeli rögzítése már elterjedt; a tökéletes emlékezést bonyolult technikákkal biztosították (be kellett magolni a szöveget elölről hátra, hátulról előre, a szavakat meghatározott szabály szerint összekeverve, mondhatni hármasával és lóugrásban, stb.). Először három gyűjtemény kristályosodott ki, majd idővel melléjük egy negyedik; ezeket szokás gyűjtőnéven úgy emlegetni, mint „a négy Véda”, „a Véda négy könyve”, vagy „a négy Véda-szanhitá”. Közülük a legjelentősebb a Rigvéda, amely a vallásos jellegű himnuszok gyűjteménye, és tartalmának legnagyobb része biztosan ősibb a többi védáénál. A Számavéda körülbelül ugyanezeket a himnuszokat tartalmazza, de kifejezetten az áldozati szertartásnál való előadás számára strukturálva, dallamjelölésekkel. A Jadzsurvéda a népi varázslás és vajákosság ráolvasásait gyűjtötte egybe. A később negyedikként kialakult Atharvavéda pedig egy másik fajta áldozati kör szent szövegeinek gyűjteménye, mágikus-sámáni énekekkel.

Amikor egy nyugati ember védákról beszél, akkor e négy könyvre gondol; amikor azt mondja valamire, hogy védikus, akkor pedig ezeknek a korából származó, ezeknek a tartalmával szoros kapcsolatban álló dologról beszél. Védikus vallás alatt azt a vallást értjük, amelyet a védák – elsősorban a Rigvéda himnuszai alapján ismerünk. Azonban a történetnek itt nincsen vége, hiszen a vallásosság a szorosan vett védikus kor után is továbbfejlődött. Új gondolatok jelentek meg az idők során és a másféle világképpel és életmóddal rendelkező őslakosokkal való érintkezés során, és ezek újabb szent szövegekben rögzültek. Azonban az eredeti véda-gyűjtemények már ott voltak a piedesztálon, mindenki tudta, hogy ezek a legszentebb és legigazibb szövegek, amikben minden ott van, ami csak kellhet az embernek.

Elfogadhatatlan lázadás lett volna azt mondani, hogy a véda elmehet a fenébe, én inkább máshogy áldozom. Ehelyett azt mondták (vagy legalábbis idővel úgy csináltak, mintha az elfogadhatatlan lázadók ezt mondták volna): „amikor a védában az áll, hogy ‘Ó, Indra, áldozok neked egy marhát, cserébe legyen nekem száz tehenem’, akkor ezt nem szabad szó szerint venni, ahogy ezt a régiek még tudták is, de ti ebben a romlott korban már névértéken veszitek, ezért én most megmondom, hogy valójában ezt jelenti: ‘Ó, felfoghatatlan, mindent átható istenség, minden érzékemet neked szentelem, hogy ezáltal elérjem a világmindenséggel való egybeolvadást’.”. (Ez persze egy túlzott és sarkított példa a részemről, nem tényleges idézet.) Így tehát ebben a későbbi vallásos rétegben az eredeti véda névleges tekintélyét elismerték, de a gyakorlati tartalmát előbb átértelmezték, majd fokozatosan szinte teljesen figyelmen kívül hagyták. A véda szó alatt pedig immár nem csak, és nem is elsősorban a négy szanhitát értették, hanem e későbbi vallásos szövegek hatalmas halmazát. Kicsit hasonlít ez ahhoz, ahogyan a kereszténység bánik az Ószövetséggel: része a Bibliának, és fontosnak tartjuk a benne szereplő legendákat, de például az ószövetségi törvényeket senki nem próbálja szó szerint venni.

A védák – és velük együtt az elismert későbbi szent szövegek is – a sruti gyűjtőnevet kapták; ez szó szerint hallást jelent, és arra utal, hogy e szövegek isteni kinyilatkoztatás eredményei, ember nem költötte őket, hanem csak hallotta. A vallás fejlődése tovább haladt, és időről időre megjelentek olyan irányzatok, akik tagadták, hogy a védák – és az egész sruti-halmaz – örök és emberfeletti igazságokat tartalmazna. Az ilyen védabáhja (védán kívüli) irányzatok egy része önálló vallássá alakult (ilyen például a buddhizmus), mások a véda tekintélyének névleges elfogadásával visszaolvadtak az egyszerűség kedvéért hinduizmusnak nevezett dzsumbujba, ismét mások pedig (például az ádzsívika nevű materialista filozófiai irányzat) kipusztultak. Ma tehát, ha egy hindu (vagy magát hindunak mondó nyugati ember) védikusnak nevez valamit, akkor ezzel pusztán az orthodox hinduizmusnak megfelelő, a véda isteni mivoltát nem cáfoló gondolatra utal.