India klasszikus táncai

Megjegyzés: a cikk szerzője és a copyright tulajdonosa Somi Panni. Az illusztrációnak használt képek részben Somi Panni tulajdonai, részben webes forrásokból származnak.

Bharatanátjam

A bharatanátjam India legősibb és legjobban nyomon követhető táncstílusa. Történelmének sok száz éve során a technika, legalább is nagy vonalakban, változatlan maradt ugyan, ám a műfaj nevéről ez már nem mondható el. A szadiráttam, a dászíáttam és a kuttu csak néhány a korábban használatos elnevezések közül. Jelenleg használatos nevét azonban csak e század első felében, a stílus rendszerezésekor, megreformálásakor kapta.

Vajon mi is volt a funkciója ennek a ma bharatanátjam névvel illetett táncnak az elmúlt évszázadokban? Két, egymástól erősen eltérő szerepéről biztosan tudunk. Az egyik egyfajta táncdráma, melynek utódait a dél-indiai népi színjátszásban kell keresnünk. A darabok között voltak mitológiai ihletésűek és teljesen világi témájúak is. Nem tudunk sokat róluk, hiszen rendkívül kevés maradt fenn közülük. A szerepeket eleinte férfiak is és nők is játszották. A 18–19. századtól azonban a női szerepeket is férfiak jelenítették meg. A kuttu elnevezés valószínűleg a tánc e színházi változatát takarja.

A másik egy szakrális templomi női tánc. Innen ered a dászíáttam elnevezés, melyből a dászí szó a dévadászít, az isten szolgálónőjét jelzi. A táncosnő a templomban élt és tevékenyen részt vett annak mindennapi életében, szertartásaiban, ünnepeiben. Táncolt és énekelt az istenszobor előtt, jelenléte jótékonyan hatott az egész közösség életére. A dévadászí rendszer a 12-13. században élte fénykorát, ekkor a gazdag, dél-indiai városok templomai sok táncost és zenészt tudtak eltartani. Ezek a templomok – mai kifejezéssel élve – a kor művészeti központjai voltak. Dél-Indiában – földműveskultúra lévén – a termékenységkultusz, a nők mint szakrális lények tisztelete rendkívül erősen élt, és bizonyos fokig él a mai napig. A dévadászí rendszer azonban megfelelő anyagi háttér hiányában a 18. századtól kezdve erős hanyatlásnak indult. A táncosok nagy része kikerült a templomokból és a 19. századra az egykor rendkívül tiszteletre méltó foglalkozás lenézetté vált. A táncosok a megélhetésükért többnyire királyi udvarokba kerültek, egy részük prostituáltként kereste kenyerét. „Tisztességes” lány még a 20. sz. elején sem találkozhatott egykori dévadászíval, arról nem is beszélve, hogy a tánctanulás tiltott terület volt a számára.

Érdekes tehát, hogy alig 70-80 év alatt mekkorát változott a tánc megítélése Indiában. Ma egy középosztélybeli nő neveltetéséhez hozzátartozik a zene vagy a klasszikus tánc tanulása. De idáig hosszú volt az út. A változás az 1920-as évek végén kezdődött és furcsa módon külföldiek nélkül nem bontakozott volna ki. Képzett indiai táncosok kerültek be az európai és amerikai balettelőadásokba. Az előadóművészetekben is megkezdődött a „misztikus Kelet” dicsőítése. Az otthon lenézett – többnyire férfi – táncosok külföldön nagy sikereket arattak. Ennek hatására Indiában is elkezdődött a tánc megmentésére szerveződő mozgalom, melynek résztvevői vagy a legmagasabb társadalmi rétegekből kerültek ki, vagy Indiában élő angolok indiai feleségei voltak. Ők tudták és merték vállalni azt a társadalmi felháborodást, ami a táncok iránti érdeklődést, azok összegyűjtését, tanulását, esetleg előadását követte. Érdekes elolvasni az ebből az időből származó indiai újságokat. Azok a napilapok, amelyek manapság a táncfesztiválok, előadások helyét, idejét tudatják velünk, riportokat közölnek a híresebb előadókkal és büszkék a magas színvonalú tánckritikai rovatukra, a harmincas években felháborodott cikkeket közöltek a tánccal és annak előadásával kapcsolatban. A madraszi Zeneakadémia első táncelőadását is nagy botrány követte. Ennek hatására kapott a tánc új nevet, jelezvén, hogy bár a technika a régi, az utóbbi évszázadban hozzá kapcsolódott negatív dolgokat nem szabad hozzákötni. Új név, új megítélés.

A bharatanátjam elfogadtatásáért és modern kori népszerűségéért talán Rukmini Devi Arundale tette a legtöbbet. A híres orosz balerina, Anna Pavlova tanácsát megfogadva kezdett foglalkozni saját tamil hazájának hagyományos táncával. Jómódú angol férje segítségével földterületet vásárolt a madraszi tengerparton, ahová iskolát épített. Meghívta a még élő dévadászíkat és zenészeket, hogy tanítsanak, és tudósokat fogadott, akik a szanszkrit és tamil nyelvű kéziratok segítségével hozzájárultak a bharatanátjam régi technikájának és repertoárjának felidézéséhez. Hosszú évek munkájának eredményeként jött létre az a stílus, amit ma – a Rukmini Devi által alapított iskoláról – kaláksétra stílusnak hívnak. Persze más központok is létesültek a tánc megmentésére, amelyekben más-más formát alakítottak ki. A bharatanátjam sem egységes tehát: hasonlóan más klasszikus műfajokhoz, ez a tánc is a különféle iskolák által képviselt dialektusokban él. Fontos kiemelni, hogy élő műfaj, hiszen nem csak a hagyományőrzés jellemzi, a színpadon látható koreográfiák nagy része mai alkotás, nem régi művek szolgai másolása. Az elmúlt pár évtizedben óriási utat tett meg ez a tánc. Lenézett, elfeledett indiai műfajból nemzetközileg is ismert és elismert táncstílus lett, melyet világszerte táncolnak. Előadói egyrészt tartják a hagyományt, az eredeti, vagy legalábbis annak tartott technikát, másrészt használják drámai kifejező erejét más műfajok, sokszor modern darabok előadásához. Egyre több kortárs koreográfus ismeri fel e technika határtalanul új lehetőségeit és alkalmazza Indián kívüli táncdarabok színpadra állításakor.

A bharatanátjam technikája két részből tevődik össze: tiszta táncból és abhinajából. A tiszta tánc bonyolult lépéskombinációkra, virtuóz ritmusképleteket követő lábtechnikára épül. A lépéseket a szem, fej, kar, kézfej és láb mozgatásának koordinációja hozza létre. Az abhinaja olyan mozgásrendszer, amely szinte bármilyen történet elmesélésére alkalmas: jelentéssel bíró kézjelekre, arcjátékra és a színészi játék egyéb elemeire épül.
Maga a technika hangulatilag férfias és nőies elemekre bontható. A tándava forma Siva isten férfias, teremtő-pusztító, világokat mozgató mitikus táncát szimbolizálja. Erőteljes férfias stílus, amely technikailag 108 karanára (testtartásra) épül. Ennek jelképe, az ismert „táncoló Siva” szobor vált az indiai táncok szimbólumává. A lászja finom, nőies hangulatú technika, amely arcjátékra, kézjelekre épül és alkalmas a női lélek legrejtettebb titkainak színpadi kifejezésére is.

A bharatanátjam darabok hagyományos előadási sorrendje is fontos. Az előadás kezdetét jelzik a puspándzsali (virágáldozat), az alarippu (bemutatkozó tánc), kautvam (istent dicsőítő költemény), majd következhet a dzsatiszvaram (lépéskombinációkból álló tisztán technikai tánc) és a sabdam (valamely istenről szóló történet elmesélése). Az előadás csúcspontja a varnam (vegyes technikájú tánc), majd következhet a padam (dal), kírtanam (imádság) és végül a tillána (virtuóz záró tánc). A bharatanátjam technikát szóló, illetve csoportos előadásokon kívül táncdrámák színpadra állítására is használják. Zenéje dél-indiai klasszikus zene, melynek hangszerei a víná (indiai „lant”), mridanga (dob), hegedű és a fuvola.

Magyarországra ez a műfaj ért el először: a 80-as évek második felében Arup Ghosh tartotta az első bharatanátjam kurzusokat Budapesten. Ennek hatására hárman indultunk három felé, hogy indiai táncot tanuljunk. Erdei Edit Amerikába, Gyene Gyöngyvér Delhibe, és jómagam Madraszba. A 90-es évek első fele ismeretterjesztéssel telt, ez volt a hőskor. Sokáig egyedül voltam, tanítottam, meséltem, bemutatókat és előadásokat tartottam. Szép lassan kialakult a hazai értő közönsége ennek a műfajnak. Egyre több tanítványom kezdte saját útját járni. Eljutottak Indiába és megtalálták a saját „indiai táncukat.” A bharatanátjam elkezdett önálló életet élni Magyarországon.

Kathakali

Délnyugat-India Kerala államának táncdrámája, mely a két nagy indiai eposz, a Rámájana és a Mahábhárata epizódjainak előadására jött létre. Technikája szervesen kapcsolódik az egyetlen élő szanszkrit nyelvű színház, a szintén Kerala államban honos kudijáttam technikájához, valamint a kalaripajattu nevű harcművészet mozgásvilágához. Kifinomult kézjelek, szem- és arcjáték jellemzi. A tradicionális kathakali előadás este kezdődik és egész éjjel tart.

Eredetileg csak férfiak adták elő, ma már nők és külföldiek is tanulják. Rendkívül árnyalt, magas szintű színészi technikáját a Nyugat is kezdi felfedezni. Az egyetlen magyar, aki ezt a műfajt színpadon is bemutatta, Béky Mária Magdolna, Svédországban él.

Odisszí

Az odisszí Kelet-India klasszikus tánca. Története a 12. századig vezethető vissza; eredetileg Dzsajadéva Gítagóvindájának előadására használták. Sokáig templomi tánc volt, majd bekerült az udvarokba. Egy ideig csak nők, majd nőnek öltözött fiúk táncolták. Ez az úgynevezett gótipua tánchagyomány mára csak nyomokban maradt meg. Jelenleg színpadi tánc, de az iskolák próbálják a templomi tánchagyományokat is életre kelteni.

Magyar vonatkozású érdekesség, hogy az odisszí tánc modern kori felelevenítése és klasszikus tánccá nyilvánítása, valamint széles körű elfogadtatása először egy magyar származású, Delhiben élő művészettörténésznek, Charles Fabri-nak (Fábri Károly 1898–1968) vált szívügyévé. Fábri, mint India első professzionális tánc- és színikritikusa, 8 évig küzdött, hogy ezt az általa újra-felfedezett, szívének oly kedves táncstílust elismertesse.

Az odisszí tehát jóval később kezdte modern kori életét, mint a bharatanátjam és valójában mostanában kezdi megtalálni a helyét a mai indiai színházi életben. Külföldiek csak az utóbbi évtizedekben kezdték tanulni. Népszerűsége egyre nő, köszönhetően rendkívül kecses, nőies mozdulatainak.

Első magyar képviselője a Bécsben élő Szirmay Vera, aki Madhavi Mudgal tanítványaként minden bizonnyal Európa legszínvonalasabb, legtechnikásabb odisszí táncosa.

Kucsipudi

Dél-India klasszikus táncdrámája, mely egy Ándhra Pradés állambeli faluról kapta nevét. Mai formájának egy 17. századi táncdráma-stílus az alapja. Technikája templomi táncok és népi elemek keveredéséből alakult ki. Eredetileg a női szerepeket is férfiak táncolták. Mára megváltozott a szerepe, és leginkább szólótáncként látható, többségében nők előadásában. A táncdráma hagyományát mostanában egyre nagyobb lendülettel próbálják feleleveníteni. Technikája gyors ritmusokra, látványos, színpadias mozdulatokra, kézjelekre és arcjátékra épül. Jellegzetessége a réztányéron való táncolás, illetve a fejen egyensúlyozott korsóval való tánc. Egyetlen magyar képviselője Tóth Gabriella.

Kathak

Észak-India legismertebb klasszikus tánca. Férfiak és nők is táncolják. Eredetét a történetmesélő bárdokig (kathak) vezeti vissza. Maga a tánctechnika gyökeresen különbözik az eddig felsorolt táncokétól. A ma ismert stílus a középkori muszlim udvarok szórakoztató női táncaiból alakulhatott ki, mozgásrendszere részben perzsa eredetű. A 17. sz. második felétől a muszlim uralkodók üldözték a legtöbb indiai művészeti ágat, így a táncot is. A kathak művelői bujkálni kényszerültek, sokszor messzi vidékre költöztek. Így kerültek kapcsolatba más indiai táncstílusokkal, melyek hatása végleg rányomta bélyegét a kathak későbbi megjelenési formáira. Átvették a kézjelek és arcjáték használatát. Szólótáncként hamar visszanyerte népszerűségét. A brit időkben szórakoztató műfajként férfiak és nők is előadták; sok korabeli rajz örökítette meg ezeket az előadásokat. Talán leghíresebb előadója, a műfaj nagymestere, Birju Maharaj. Zenéje a hindusztáni klasszikus zene, melynek legismertebb hangszerei a szitár (pengetős) és a tabla (dob). Magyar előadója nincs.

Manipuri

India északkeleti részének klasszikus tánca. Nevét Manipur államról kapta, hiszen azok a táncformák, amik jelenleg e stílust alkotják, itt fejlődtek ki a különféle eredetű népi műfajokból. A manipuri elnevezés tehát Északkelet-Indiában kialakult különféle férfi és női stílusok összességét jelenti.

A férfias phung csolom talán a világ egyik legvirtuózabb férfitánca. A táncos dobolás közben hajtja végre a hihetetlen akrobatikai tudást és erőt követelő ugrásokat, forgásokat. Technikai előde itt is a harcművészetek között keresendő.

A női táncok finom, lágy mozdulatokkal mesélik el Krisna történeteit. A különféle stílusok különböző ünnepekhez tartoznak. Még fellelhetők a hinduizmus térhódítása előtti időkből származó táncok is, de mára már leginkább Krisna istenhez kötődnek a koreográfiák.

Magyar előadója nincs.

Móhiní áttam

Délnyugat-India Kerala államának női tánca. Nevét Móhiníról (a név jelentése: Elkábító), Visnu isten női megjelenési formájáról kapta. Az ind mitológia szerint, mikor az istenek és démonok megszerezték a halhatatlanság italát és épp annak elosztásával foglalkoztak, Visnu isten egy gyönyörű nő formájában jelent meg előttük. Táncával úgy elbűvölte őket, hogy megbízták az ital igazságos elosztásával. Persze Móhiní távolról sem osztott igazságosan, az isteneknek adott, a démonokat pedig kihagyta.

Móhiní elkápráztató táncát hivatott a táncosnő bemutatni. Technikája a 17. században kezdett kialakulni, mára színpadi szólótánccá vált.

Magyar képviselője egyelőre nincs.