A kígyóáldozat - 12: Ásztíka születése

Egyszer egy szép, langyos délutánon Dzsaratkáru (a férfi) édesdeden szundikált, fejét Dzsaratkáru (a nő) ölébe hajtva. Igen mélyen elaludt, és ahogy a nap a horizonthoz közeledett, Dzsaratkáru (a nő) aggódni kezdett. Attól tartott tudniillik, hogy Dzsaratkáru (a férfi) elmulasztja az alkonyi imádság idejét. Ha felébreszti, akkor a férje megharagszik rá, és esetleg elhagyja - hiszen a házassági szerződésben kikötötték, hogy bármikor otthagyhatja az asszonyt, ha az olyat tesz, ami nem kedvére való. Igen ám, de ha nem ébreszti fel, akkor nem kevesebb, mint az erénye - mármint a férj erénye - forog kockán, hiszen a rituálé kihagyása a szent élet romba dőlését jelentené. Hosszas mérlegelés után arra jutott, hogy a férje erénye és lelki üdve előbbre való az ő kis boldogságánál - és felébresztette.

Dzsaratkáru (a férfi) - ahogy várható volt - megharagudott. Kijelentette, hogy ostobaságot cselekedett a felesége azzal, hogy őt felébresztette, mert a nap nem mert volna lenyugodni addig, amíg ő, Dzsaratkáru (igen, a férfi) el nem végzi az alkonyi ájtatosságát. Annak rendje és módja szerint el is hagyta az asszonyt, aki ilyen szörnyűséget mert cselekedni. Annyit még méltóztatott mondani távoztában a feleségének, hogy a küldetése és a  kígyók sorsa miatt ne aggódjon, mert a méhében már ott van a megfogant magzat. Aztán visszament az erdőbe remetélni.

A hölgyemény visszament bátyjához, Vászuki kígyókirályhoz, aki - hálásan a küldetés teljesítéséért - minden jóval elhalmozta. Idővel meg is született a testében-lelkében ragyogó gyermek. Mivel apja úgy nyilatkozott róla, hogy "van" (szanszkritul: aszti), a fiú az Ásztíka, azaz "vanos" nevet kapta.