JÉ! India
Kapcsolat
Adakozás
Segíts, hogy a honlap fennmaradjon!
Ajánló
Bollywood - A földreszállt félistenek otthona


Hidd el, ez Delhi

Beküldte:  Dániel. Megjelent: 2010. December 18. Megtekintve: 4768
Mi történik Péterrel, a kalandvágyó magyar fiatalemberrel, aki önkéntes angoltanárnak megy India 13 milliós metropoliszának, Delhinek nem éppen legelőkelőbb negyedébe? Egzotikus, lenyűgöző és olykor megdöbbentő élményeket rögzít számítógépes naplójában – feltéve, ha van áram -, és az eltelt 10 hónap során keletkezett élvezetes olvasmányból a világ egyik legnagyobb országának és kultúrájának felfoghatatlan szegénysége és gazdagsága tárul fel olvasói előtt.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Tasnádi-Sáhy Péter önkéntes angoltanárként töltött 10 hónapot Indiában. A közelmúltban könyv formájában megjelent élményeibe olvashatsz itt bele - és ha megjött a kedved hozzájuk, a boltokban találod a folytatást. A Hidd el, ez Delhi blogot is érdemes olvasgatni.

2009. március 17. kedd

Internet

A mai napon kicsiny otthonunk hozzákapcsolódott a világhálóhoz! Igen kérem szépen, a haladás megállíthatatlan! Tegnap megjelent két fiatalember egy rozsdás póznára szerelt fregolival (amiről ma kiderült, hogy antennaként funkcionál), egy – szintén erősen korrodálódott – fémdobozzal és sokméternyi hanyagul összetekert mocskos dróttal, mondván, hogy jöttek installálni, azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy a fent leírt felszerelést motoron szállítmányozták idáig. Amikor a lépcső tetejére értek – jövetelük célját, csak úgy Rómeó módjára az utcáról osztották meg az erkélyen álldogáló szerény személyemmel – elbizonytalanodtak. Pontosabban nem tudom, mi történt, annyi bizonyos, hogy tört angolsággal közölték, ezeket a dolgokat most inkább itt hagynák, és majd holnap reggel visszatérnének végrehajtani a végrehajtanivalót. Megmondom őszintén, tekintettel az eddigi nehézségekre, nehéz szívvel engedtem el őket, de mit volt mit tenni. Ma délután úgy öt óra fele visszatértek – néhány napszaknyi csúszáson már fenn sem akadok –, és serényen munkához láttak. A felspécizett ruhaszárító felkerült a tetőre, annak is a legmagasabb csúcsára, a fürdőszobának becézett viskó – amit egyébként imádok – fedelére. A rozsdás dobozt szépen alája illesztették, és miután machináltak benne valamit, akkurátusan lelakatolták. A drótot egy hanyag mozdulattal a korláton keresztül leeresztették a szobámhoz. Tudni kell, hogy itt holmi esztétikai szempontok nem lehetnek kerékkötői a hatékony zsinórvezetésnek, valószínűleg ennek köszönhető, hogy vezetékek kígyóznak mindenhol az épületek között, mellett és azokon belül is. Az ezt követő művelet számomra kicsit rejtélyes, de egy műszaki dolgokban járatosabb ember biztosan találna magyarázatot: a drótot egy ponton megfosztották a szigeteléstől és erősen letranszformált (figyelitek a szakkifejezést?) áramot vezettek belé egy közeli konnektorból. Végül csak be kellett dugni a laptopba, az egyik villámkezű szaki még kalózkodott valamit, és csoda történt: lett netünk. Amikor előhozakodtunk azzal, hogy két gépünk van és szeretnénk megosztani a kapcsolatot, az úriember nem esett kétségbe, közölte, ő erre is gondolt, elég hosszú a zsinór, ha Kriszti szeretné használni, elég csak áthúzni a másik szobába, és már kész is, én addig keressek más elfoglaltságot. Nem mondanám, hogy a gyors és folyamatos kapcsolat nekem eddig pontosan ezt jelentette, de az eszközöket elnézve, komoly, zárt borítékos fogadásokat lettem volna hajlandó kötni arra, hogy a cseh kettőn kívül az égvilágon semmit sem lehet kihozni a konfigurációból, de mint látjuk, tévedtem.

A múltkori érdekességdömpingből valami kimaradt… Megvan, állatvilág! Az a helyzet, hogy gyermekkoromban zoológusnak (igazából Gerard Durrellhez hasonló, zoológus-írónak) készültem (vagy ahogy a nagyapám fogalmazott, „hülye bogarász”-nak), de ettől függetlenül nem hiszem, hogy a faunáról szakszerű leírást tudnék adni. Az bizonyos, hogy a leggyakoribb állat itt is a szúnyog. Amivel alapvetően semmi bajom nem lenne, mivel eddig valahogy sosem kedveltek túlzottan, de ez mostanság sajnos változóban van. Az első napokban még csak Krisztit boldogították, de kábé egy hete kezdenek rám szokni. Biztosan változik a vérem a koszt miatt. Aztán persze jönnek a tehenek, merthogy ők ugye szentek. Az ismeretterjesztő csatornák nem hazudnak, nekik tényleg mindent szabad: ha az legforgalmasabb út közepén támad kedvük álldogálni, akkor vagy kikerülik őket, vagy leáll a forgalom. A táplálékot a legkülönbözőbb forrásokból szerzik be: lakosság adományaiból, bármilyen zöld területről, illetve a szemétkupacokból. Egyébként nagyjából ugyanígy járnak el a majmok és a disznók is, bár ők kevesebb tiszteletnek örvendenek, legalábbis felénk. A kutyák sem képviseltetik kisebb számban magukat az előbbieknél, az ő helyzetük nagyon érdekes. A nagy becsben tartott, gyaníthatóan státuszszimbólumként is funkcionáló házi kedvencektől eltekintve megrekedtek a domesztikáció egy korábbi fokán: egy részüknek megvan a saját utcája, néhányuknak még a háza is, de igazából konkrét gazdával nem rendelkeznek, és sokan élnek teljesen elvadultan. A kisemlősökből is kijutott tisztességgel. Teljesen mindennapos, hogy az ember összefut egy egérrel, például a suliban, a tanári szoba szekrénye alatt is lakik egy, ma is találkoztam vele, de nem sokat beszélgetünk, meglehetősen félénk. Persze vannak patkányok is. Nálunk egy egész család lakik a kerítés egyik oszlopán található odúban. Mókusokból is van egy rakással: az egyik például minden reggel hét húszkor szokott átfutni a szemben lévő háztól a mellettünk lévő teraszra egy vezetéken keresztül. Sajnos egy ideje nem láttam, remélem, csak távol élő rokonait utazott el meglátogatni, és nem az égen köröző ragadozó madarak egyikének esett áldozatul. Hogy ezek sasok-é avagy ölyvek, azt nem tudom… Mi van még? Csomó színes madár, köztük búbos banka, és nagy, zöld papagájok. A szárnyasokat említve a denevérekről se feledkezzünk meg, vannak azok is. Ja, és a vécében éjszakánként egy meglehetősen nagy, gekkószerű gyík tizedeli a rovarvilágot.

Ha már itt tartunk, a darazsak eléggé furcsák: a szokványosnál nagyobbak, teljesen sárgák és zöld a szemük, szerintem a csótányok sem nőnek sehol ekkorára, mintha az Istenek eledele című H. G. Wells regényből léptek volna elő… Azt hiszem a végére értünk. Mánodzs megnyugtatott, hogy kígyók és skorpiók nincsenek, mert érzékeny állatok, nem bírják a szmogot, mindennek van jó oldala.

2009. március 18. szerda

Hóforduló

Letöltöttük harminc napot ebben az első ránézésre pokolra inkább hasonlító földi paradicsomban. Nekem – így visszatekintve – iszonyatosan rövidnek tűnik. Igazából mostanában kezdem csak kapisgálni, hogy tényleg annyira bátor, kitartó és persze szerencsés vagyok, hogy valóban eljutottam az India nevű csodálatos bolygóra.

A ház, ahol riadtan toporogtam első nap, az Otthonommá vált, a kényelmetlennek tűnő fapriccs az Ágyam lett, a szűkös viskó a tetőn királyi fürdőzőhely. Már természetes, hogy itt ébredek, és hogy Ánti az erkélyen állva néz utánunk munkába mentünkben. Magabiztosan kiáltok a riksásnak az út túloldaláról, hogy várjon meg, és amikor bólintás helyett kérdőn félrebillenti a fejét a kívánt irányt hallva, már egyértelmű számomra, hogy ez igent jelent. Tudom, melyik busz hová megy, sőt néhány kalauzzal egészen baráti viszonyt ápolok. Nagyon technikásan mászom fel mozgó járművekre és ugrom le róluk, pont, mint a többi pármillió ember, akik az itteni tömegközlekedést használják. Könnyen mozgok a zsúfolt utcákon, félelem nélkül megyek át a négysávos úton, a mellettem néhány centire elhúzó járműveket észre sem veszem. A kusza feliratokból néha ki tudok bogarászni egy-egy szót, a mellettem zajló beszélgetésekből néhány mondatfoszlányt. Teljesen természetessé vált, hogy embertársaim, ha rájuk tör a szükség – lett légyen az kicsi avagy nagy dolog – gondolkodás nélkül könnyítnek magukon az útszélen. Az elhullott állatok hadát – a repertoár széles, a mókustól a bivalyig terjed – az élet szerves részének tekintem, már nem tudnék egy valamire való utcaképet elképzelni nélkülük. Hasonlóan vélekedem az élőkről is, sőt őket házon belül is megszoktam, nem érzem, hogy több jogom lenne a létezéshez, mint nekik.

Az iskolában reggelente ismerős arcok fogadnak, sok gyereknek tudom a nevét, és bár nem szabadna, de vannak kedvenceim. Mindenekelőtt a négyéves Joay, akinek a másik teremben lenne a helye, de önkényesen úgy döntött, hogy az én órámat tiszteli meg jelenlétével. Amikor nem a füzetébe rajzolgat, akkor a nagyobbakat inzultálja, ha nem hagyják, lebokszolja őket. És persze tíz percenként odajön hozzám óriási vonatokról és színes labdákról mesélni.

Megvan a napi önbizalomtréningem (nem mintha rászorulnék) a délután kettes lánycsoporttal, a velük töltött óra után alig bírom kicipelni a májamat az ajtón, annyi kedvességet kapok. És persze ott van Jyoti-mam is, a szám-tech tantó’néni, akinek legkedvesebb szórakozása, hogy engem cukkol pergő hindi nyelven, gyanítom merő szeretetből. Egyszer majd – még egy kicsit tanulnom kell hozzá – cserébe elmondom neki, hogy szerintem olyan, mint egy vízbenyúló fagyökéren üldögélő, felvágott nyelvű, csapzott mocsári tündér…

Már most annyi mindent kaptam ettől az országtól, hogy sosem fogom tudni meghálálni. Zsong a fejem a csodás képektől: Egy tehén és egy kutya kötélhúzást játszik egy szemétből kiguberált rongydarabbal. Húsz ember guggol letolt nadrággal a nyomortelep melletti tisztáson. Egy vízhordó ember egy zöldségessel verekszik. Trágyakorongok száradnak glédába állítva az árokszélen. Meztelen férfi sétál békésen a felüljáró alatt. Egy szomorú arcú nő és a kisfia kifeszített leplet tartva koldulnak, a fiú nyakában lógó ormótlan hangszóróból vallásos zene üvölt. Egy apa szétver egy bambuszbotot a fia hátán, majd felemeli a zokogó gyereket és a betonhoz vágja. Egy siheder fekszik a riksája platóján az árnyékban, kezében eukaliptuszlevél parázslik. A tízévesforma újságos fiú és pár évvel fiatalabb húgocskája fekete ponyván ülnek, a kislány tetveket szedeget a bátyja hajából.

India jött, látom és győzött: ódákat zengek róla. Azért sejtem, hogy ez nem lesz mindig így. Már most harmincegy-két foknál járunk, és lesz ez még így se. Amióta megérkeztünk, nem esett eső, és július közepéig nem is várható, aztán pedig két hónapig folyamatosan térdig járunk majd a szeméttel kevert égi áldásban. Biztos, hogy egy párszor mondom majd a magamét, nem csak ajnározni fogom ezt a szent bolondokházát, de egyelőre csak egyféleképpen tudom nézni: imádattal.

Szerző: Tasnádi-Sáhy Péter

Hozzászólások

Légy az első hozzászóló!

Opciók:
Cikktérkép
Archívum
Xaraya motorral
Get Firefox!
WYW kereső
   

Ellenkező értelmű megjegyzés hiányában minden képi, írott és eszmei tartalom szerzői jogának tulajdonosa Balogh Dániel. Ezen tartalmak csak a Creative Commons Nevezd meg!-Ne add el!-Így add tovább! 3.0 Unported Licenc feltételeinek megfelelően használhatóak fel (bővebben itt). Üzleti célú felhasználásukhoz külön, írásos engedély szükséges.

A lap optimális külalakja Firefox böngésző alatt, minimum 1024x768-as felbontású, 32 bit színmélységű monitoron jelenik meg. Kérlek, ha a honlap működésében, viselkedésében hibát, meglepő dolgot találsz, értesíts róla.