Képtár

Vidéki hindu vőlegény észak-karnátakai stílusban.

A bonálu dzsátrá ünnep vége felé mindenki boldog. Előzmény: Istennő a szekéren.

Folytatódik a Bonálu Dzsátrá ünnepsége. Hogy mi az? Lásd: Istennő a szekéren. A háttérben egy társam vakuja - szerintem egészen elképesztő véletlen, hogy pont ugyanabban a pillanatban fotóztunk, és nagyon jót tesz az ünnepi hangulatnak az izzó fehér fény.

Pillanatkép a Bonálu Dzsátrá ünnepről (lásd: Istennő a szekéren). Az ünnep fő emberi szereplője két bepingált férfi nagy korbáccsal (a képen a nyakában lógó kötél), akik talán valamiféle megszelídült ördögfélék. Mindenesetre nagyon megáldják a gyerekeket.

A Bonálu Dzsátrá nevű ünnepség Ándhra Pradés egyes részein dívik. Feltehetően nagyon ősi transzbaesős-varázsolós népi ünnepről van szó, amit a hinduizmus köntösébe bújtattak és Durgá istennővel szentesítettek. Ő ül itt papírmaséból elkészítve egy kis embervonta szekéren.

India sok vidékén szokás szép, szimmetrikus mintákat szórni krétaporból a házak elé - mintegy beinvitálva a szerencsét. Ez a rangólí, vagy dél-indai nevél kólam. Ünnepekre, tisztelt vendégek érkezésére a hozzáértő asszonyok hatalmas és elképesztően bonyolult mintákat alkotnak.

A tamil naptár Ádi nevű nyári hónapjában (amelynek neve nem a szanszkrit ádi, 'kezdet' szó) felélénkül az Istennő kultusza. Péntekenként a falvakban nagyobb ünnepséget rendeznek egy-egy istennő-templom körül. A sorozat tetőpontja Ádi hónap utolsó pénteke, amikor egyéb eksztatikus-önkínzó tettek után tűzön járással zárul az ünnepség. Ehhez sajnos nem volt szerencsénk (a hónap közepén távoztunk Tamilföldről), csak egy kisebb pénteki fesztivált tudtunk megnézni. A transzba esve fájdalomra közönyössé válós népi rítusokat csupán ez a kisfiú képviselte rajta, akinek szemlátomát nem okozott gondot, hogy Siva szigonyával van átdöfve a nyelve.

Sokkal inkább zavarta őt a fényképezőgép, ami elől mindig eloldalgott. Talán nem szép dolog nyilvánosság elé hozni ezt a lopva készített képet, így jelképesen megkövetem őt, de a közérdekre meg az ismeretterjesztésre hivatkozva mégiscsak kiteszem a képet a honlapra.

A nágák - afféle kígyószellemek - a hinduizmusnak valami nagyon ősi népi rétegéből származnak, és élnek a mai napig is. Eredetileg a vizekhez kapcsolódó természeti szellemek lehettek, de a termékenységhez is nagyon sok közük van, és valószínűleg ennek köszönhetik, hogy kultuszuk máig is él.

Rendes dél-indiai nőnek szinte mindig akad egy kis friss virág a hajában, még akkor is, ha szegény, és akkor is, ha nincs ünnepnap. Jeles alkalmakkor aztán már egészen komoly virágdíszekkel lehet ékeskedni.

A díválí-éji tűzijátékot nem egy intézmény szervezi, hanem ki-ki a maga tehetőssége szerint. A helyi önkormányzat, vagy egy-egy dúsgazdag ember komoly rakétákkal ékesíti a város egét – és egy kis türelemmel meg fotósszerencsével épp a szomszédos hegyen lévő maharadzsa-erőd előtt robbanva is lekapható egy-egy tűzijáték.

Míg a kisebbek csillagszórókkal szórakoztatják magukat díválí estéjén, a felnőttek petárdáznak és röppentyűznek. Ez a szerintem nagyon izgalmas kép egy petárdáról kissé meggondolatlanul született. Három ember állt az úton, és próbálták gyufával meggyújtani a petárdájukat. Letették, és ott maradtak mellette. Erre azt gondoltam, nekem sem lehet bajom, ha a közelben maradok fényképezni. Csakhogy a jóemberek azért maradtak ott, mert nem gyulladt meg rendesen a kanóc – még kétszer-háromszor felvették, és újra meggyújtották. Aztán az utolsó gyújtás után iszkoltak ám! Én meg ott maradtam a képen látható dekoratív robbanás mellett. Szerencsére sem a fotómasinának nem lett baja, sem nekem – csak a fülem csengett még egy darabig.

Díválí estéjén otthon ülni nem jó – vallja szemlátomást néhány százmillió indiai. Az ünnepi díszben álló bazárban jó forgalmat bonyolítanak az édességárusok és a ruhaboltok.

Elsősorban az asszonyok dolga, hogy a díválí estéjén a elvonuljanak a legközelebbi templomba, és mécseseket ajánljanak fel, hogy az istenek elhárítsák az akadályokat a következő évben is, és velük maradjon a bőség és a jószerencse.

Díválí ünnepén a koldus, aki egyetlen rongyába burkolózva az utcán alszik, szintén kivilágítja „portáját.” Talán hetek óta kuporgatott mécsesre, talán alamizsnaként kapta valakitől – így próbálja visszahívni magához a Szerencse istennőjét, aki elpártolt tőle.

Nem tudom, van-e olyan indiai ünnep, amihez egy kis pirotechnika ne tartozna hozzá. A díválí, a fények ünnepe azonban mindennél jobban kínálja magát egy kis világítós játékra.

A díválí – a mécsesek ünnepe – idején mindent apró lámpácskákkal kell kivilágítani. Bár az elektromos karácsonyfaizzók is tarolnak, talán még ők sem múlják felül népszerűségben a hagyományos agyagmécsest, amelyhez egyszerű, gyapotból kézzel sodort kanócot kell használni.

Díválí ünnepe előtt két nappal már-már kötelező valamilyen új edénnyel gyarapítani a háztartást, amolyan "apád-anyád idejöjjön" elv alapján. Ilyenkor nem csak a ma legkedveltebb acél- és műanyagedények fogynak jól, hanem a hagyományos, városon már inkább csak dísznek és szertartási kelléknek használt agyagedények is.

Közeleg a díválí ünnepe – ilyenkor jól keresnek a virágfüzér-árusok, mert a házakat is ki kell díszíteni, és a templomokba is illik ajándékot vinni.

Szinte minden indiai ünnep – így a kép készítésekor közelítő díválí is – megköveteli, hogy a napot tűzijáték-durrogtatás zárja. A petárdák és röppentyűk ilyenkor igen kelendőek lesznek a bazárban.

Közeledik a díváli, a fény ünnepe. Már jónéhány nappal korábban elárasztják a piacokat az agyagmécsesek – egyszerű és fullextrás kivitelben.